Egyedül élt, férje elhagyta, gyerekei már kirepültek, külföldön éltek, így csak nagyon ritkán látogatták. Egyre jobban hízott, hiszen egész nap csipegetett valamit, sokszor úgy érezte, a konyhába sincs ereje kimenni, a nappalijában hevertek a házhoz szállíttatott ételes dobozok, maradványok. A szerteszét hagyott holmik között már lépni sem lehetett.
Nagy rendetlenség vette körül az egész lakásban – a konyhába be sem lehetett lépni a sok mosatlantól, a hálóban a levetett szennyes ruhák hevertek még az ágyon is, káosz volt az egész környezet. És maga a nő is. Foltos, rossz szagú „otthonkájában”, egy kinyúlt joggingban totyogott a szemét-halmaz körül, a tv kapcsolóját nyomkodva elveszetten. Nem volt kedve semmihez, enyhén úrrá lett rajta a depi, utálta magát és az egész életét.
Váratlanul megszólalt a csengő. Gondolta, hadd szóljon, nem vár senkit, ő ki nem megy! De a csengő csak nem hallgatott el. Újra és újra megnyomták. Végül nagy nehezen elindult kifelé, arra gondolva, hátha mégis a gyerekeitől jött valami hír …
Az ajtóban azonban senki nem állt mire odacammogott. Csak egy hosszúkás, keskeny doboz volt a küszöbön. El sem tudta képzelni mi lehet az. És ki küldte. És miért? De már nem is gondolkodott rajta… ez sem érdekelte igazán, eszébe sem jutott, hogy ma van a születésnapja.
De a dobozt felemelte, bevitte a nappaliba és kibontotta. Egy csodálatos, halvány rózsabimbó bontakozott ki a selyempapírból – a nő ámulva nézte, s nem értette, hogy került ide. De egy pillanatra valami összeszorította a szívét és érezte, ahogy a hála egy könnycseppje feltörekszik a szemében. Hirtelen nagyon hálásnak érezte magát ezért a szépségért! Kicsit energikusabban felállt és előkerített a kamra mélyéről egy vázát, alaposan elmosta, úgy tette bele a virágot, majd visszavitte a nappaliba.
Ahogy ott ült és gyönyörködött a rózsában, egyre jobban zavarta a körülötte lévő káosz. Végül nem bírta tovább, nekiállt rendet csinálni, s addig meg sem állt, míg minden nem csillogott a szobában. Még az ablakokat is megpucolta.
Másnap reggel a szokásos módon indult a nap, ám amint belépett a nappaliba, elámult újra a rózsa szépségén és csodás illatán. Egészen addig, míg meg nem csapta orrát a konyhából bekúszó bűz. Úgy érezte ez igazságtalanság a rózsával szemben, hogy így elnyomja valami az illatát, s meg sem állt addig, amíg a konyhát is tündöklőn tisztára nem varázsolta. Határozottan jó érzéssel fejezte be a napot, s ez az érzés reggelre is megmaradt, így hát a hálóban és a fürdőszobában folytatta a takarítást és a végén egy alapos tisztálkodást.
Frissen mosott hajjal, tiszta ruhában, kezében egy csésze teával leült a rózsával szemben és ismét elöntötte a hála érzése. Hogy egy ilyen csodálatos növény itt pompázik neki, ontja az illatát – mindezt csak neki, csak őérte! Csodálatos, felemelő érzés volt! Önkéntelenül is azt suttogta: KÖSZÖNÖM RÓZSÁM! Még az ablakot is kitárta, hogy friss levegő érhesse a virágot és a napfényben fürödhessen. És ahogy ott ült, elmerülve a nyíló virág szépségében, úgy érezte, hálás az egész életért!
És akkor megértette, hogy:
„Az öröm további örömöket vonz.
A boldogság több boldogságot.
A békesség több békét.
A hála több hálát.
A jóság több jóságot.
A szeretet több szeretetet.
Ez belső munka. Nem kell mást tenned világod megváltoztatásához, mint hogy megváltoztatod, amit odabent érzel.” – RhondaByrne
